Kibeszélem az életem.

Hat, Uram ez nem fog menni. Mivelh Pesten vagyok. Dehat igy jar az a Dom, aki hagya a subocskajat elkanaszodni... A felelosseg jo Uram mar megint Teged terhel. ;-) Most aztan fenekelhetsz eleget. Mert matol hivatalosan is szemtelen uzemmodba raktam magam. Nem irok tortenetet a bloggomba!?!? Micsoda szemtelenseg  reszemrol... INSPIRALJ!!! Akar palcaval,akar nadragszijjal... :-P

Arról beszélgettünk halálos komolysággal, hogy egy éven belül milliárdos lesz és kapok Tőle egy kastélyt… Csak úgy a két szép zöld szememért… Álom édes álom…

Nahát eljött az a pont… hogy lassan lejár az egy év… S mivel Ő ezt „komolyan” megígérte… gondoltam lassan „helyezkedni” kezdek… Mostanában sokszor felhoztam a témát. :) (jó volt látni, hogy teljesen „gyermek” módjára el tud rugaszkodni a valóságtól… és beleéli magát… és mindemellett kiderült, hogy igen perverz és élénk a szexuális fantáziája…) 

•	Még másfél hónap és lejár az egy év, hol van a kastélyom… vagyis mi van vele?
•	Rajta vagyok a témán.
•	Ohhh ezzel én már nem érem be, konkrétumokat kérek.

Mivel jól ki lettem nevetve. :) Vettem a bátorságot és sorolni kezdtem, hogy mik az elképzeléseim.

Középkori, legalább 1000nm-es, a pincéjében hatalmas börtönnel. Háromszintes, hatalmas medencét akarok, egy kintit, és egy épületen belül lévőt is. Hatalmas ablakokat… nehéz, hatalmas függönyökkel, szobalányokat… luxust… búvóhelyekkel, bdsm szobákkal… És természetesen mindezt Te fizeted…

Ennél őszintébb nevetést én még nem hallottam. Megsértődtem. A gyermeki dac felébredt bennem, s nagy duzzogásomban csak annyit bírtam kinyögni: „de megígérted, és ne merj kinevetni” Ettől természetesen nem lett jobb a helyzet…

•	Megígérted, hogy egy év múlva töménytelen mennyiségű pénzed lesz… veszel nekem egy kastélyt, és a tenyereden hordozol…

Még könnyesebb nevetés.

•	Nem Husi… Én azt mondtam, hogy egy év múlva milliárdos leszek, veszek Neked egy kastélyt… és ott majd jól eljátszom Veled a várbörtönben. 
•	Aham… persze… és mit gondolsz.. mi leszek én egy kastélyban… majd cseléd, nem??? A Tőled AJÁNDÉKBA kapott kastélyban, majd cselédként szolgálok??? NEM… nem… arról Te ne is…
Teljesen átszellemült arccal közölte velem:
•	De igen. Nagyon helyes kis szobalány ruhák vannak… Tudod… elöl kis szolid… hátul, pedig nyitott… Jól mutatnál benne…
•	Én nem vagyok cseléd, abban a kastélyban ÉN CSAKIS… Úrnő vagyok… 

Hát az elképzelésem nem fog összejönni, én úgy érzem…

Viszont meg tudtam lepni… Valahogy arra keveredtünk, hogy igyis – úgyis szolgáló lennék… de a szobalányokat irányítgathatom… sőt… ha már bisex vagyok… némi kritériumokkal… hmm… naná, hogy feltört a szadista oldalam... (amivel eddig Ő nem találkozott). 

Azt mondta: „ez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat…”

Hmm… a végén mégiscsak lesz kastély? :D

Izgalmas, feszült, pörgős, bulis, kicsit sírós... hónapon vagyok túl. Nagy beszélgetések, nagy rádöbbenések jellemezték... A család „kicsit” széthullott, egymásnak esett... majd helyre állt minden... 

A karácsony csendesen telt. A család és egy barát társaságában... A barát, Laci hozzám egyre közelebb kerül... Egy 30 éves „srácról” beszélek... Mostanság nem egyszer hajnalokig beszélgettünk... Tetszett... :P

A szilveszterem.... hát... ahhoz képest, hogy csak hárman voltunk,  mint „mag” és csajok... Elszabadult a pokol... Volt pezsgő vedelés... belvárosban lődörgés és bulizás... keletiig vissza sétálás és közben állandó „tülkölés” Barátok látogatása... és leitatása... Vacsorát főztünk, beszélgettünk.... Jó volt. :D

Az idei év első „csodája”: alkoholt ittam... Mindenki ledöbbent... hogy miért a …. se tudja. Sokan közölték, hogy de hát én antialkesz vagyok... Lófact... Csak ritkán iszom... De ha igen, akkor nagyon... :D :P

Jelentem betöltöttem a 27. életévemet... nem mintha eme tény bármilyen formátumban is „meghatott” volna... még egy strigula a javamra... :D

Erik... Tyűha... hát az utóbbi két hétben való találkozásaink száma és ideje szinte egyelő a nullával... (de szépen tudok fogalmazni). :D

Két héttel ezelőtti héten egyszer találkoztunk... a múlt héten szintén... kb. 3 órára... ebéd... séta a Duna parton... majd hazahozott.... és... ennyi... Nem kicsit vagyok ki...  Mindegy ez így alakult...

Csak lenne már vége... mert falkaparós a hadművelet ellenem... :D :P

„A szeretet az egyetlen, ami tékozlás útján gyarapszik.” Victor Hugo

„A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap. Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap.” Márai Sándor

„Bármi legyen is, amire a figyelmünket fordítjuk, erősebbé fog válni az életünkben.” Stephanie Dowrick

„Az ördög néha Szentírást idéz.” William Shakespeare

„Akinek akasztófát rendelt a sors, az nem fullad vízbe.” Jaroslav Hašek

„A nő addig szép, míg szeretik.” Móra Ferenc

„Testednek csapom a szelet, hogy lelkedet megkapjam.” Faludy György

„Ádám volt az egyetlen ember, aki ha mondott valami jót, tudta, hogy még senki nem mondta előtte.” Mark Twain

„A legnagyobb és ugyanakkor legkisebb uralom:az önuralom.” Leonardo Da Vinci

És még egy, mivel itt nyitottam ki...

„Milyen különös, hogy a legtüzesebb szerelem sem védekezhetik az idő ellen.” Roger Martin Du Gard

24 éve ugyanazt a nyelvet beszélem...
24 éve ugyanazon a nyelven kommunikálnak velem...

Már hallottam az összes szót ezen a nyelven. Nem egyszer, nem kétszer... Számtalanszor.

Mondhatnám,hogy minek beszéljek, hisz 24 éves távlatból minden szót már csak ismételnék... Már mindent elmondtam ezen a nyelven, amit csak lehet...

Néha vannak is időszakaim, mikor csak hallgatok... Nehezemre esik beszélni, vagy éppen felfogni, amit a másik mond. Vagy éppen csak úgy érzem, hogy feleslegesek a szavak, az adott embernek/embereknek már mindent elmondtam, nincs értelme ismételni.

A szavak ugyanazok, és ugyanazon a nyelven... Mégis amikor kimondanak valamit, új értelmet kap. Más szájából, más környezetben...másképp hat... Akkor rádöbbenek, hogy igen hallottam, mondták, és én is mondtam már... Mégis más...

A legszebbnek még mindig a kimondatlan szavakat érzem. Mikor ültök egymás mellett egy baráttal, a szerelmeddel... és csak hallgattok. Nem kell beszélni, nem kell megérinteni a másikat, csak ránézni... És tudod mire gondol... A két szempár csak cinkosan egymásra villan, másnak fel sem tűnik. Olyan észrevehetetlen és rövid a pillanat, de Ti tudjátok. Csak Ti ketten. Szinte hallod a szavait, és Ő is a tiédet... Kimondatlanul, némán ücsörögve egymás mellett.

És mégis... Van akinek százezerszer el tudnék mondani egyetlen szót. Unalomig csak ismételni... Napokig tudnám mondani azt a pár mondatot... Nem számítana, hogy már hányszor mondtam... Hogy már ezerszer hallotta aznap... Csak mondanám... és mondanám... Mert tudnia kell... Nem vigasztalna, hogy érzi és tisztában vagy vele... Hallania kell... 

Amit hosszú évekig nem mondhattam el... Most Rá zúdítanám. Aztán ráébredek, hogy esélyem sincs elmondani, mert többé nem jön vissza. 

És vigasztalnak... Ő tudta, érezte ezeket a szavakat... Úgy ment el, hogy tisztában volt vele... Persze az idő mindent meggyógyít, mondják Ők. De én tudom, hogy ebben az esetben ez nem igaz.

Csak telnek az évek. A hiánya egyre erősebb, a tárgyak, amik utána maradtak egyre több keserűséget okoznak. S ha rájuk nézel eszedbe jutnak a szavak, amiket nem mondhattál el Neki. És az évek folyamán egyre több ilyen szó és mondat gyűlik össze benned... A kényszer egyre erősebb... "Bárcsak elmondhatnám Neki, bárcsak itt lenne és hallaná..." 

De nincs itt, és nem is lesz már soha többé...

És hallani sem fogja, már nincs esély rá...

És ekkor érzem csak igazán, hogy nincs értelme beszélni... Ha az, akinek a legtöbb dolgot mondanám, már nincs itt... 

Neki nem mondhatom el, másnak pedig nincs értelme elmondani...

Mindenki másképp perverz! 

És, hogy ez mennyire igaz.  :D  ;) 

Emlékszem a tükörre, amit vagy 10 éve összetörtem. Az egyik osztálytársamtól kapott porcelán figurát vágtam hozzá. Egy hétig hevertek a darabjai a szobaszőnyegen. Az első vágás... azt mondják mindenben az első a legfontosabb. Ez szar duma. Nem emlékszem kitől, hol és mikor kaptam az első csókot arra sem, hogy hívták azt a srácot, akivel életemben először lefeküdtem... De az első vágás... a törött tükördarabbal... 

 Ott térdeltem a földön. Már vagy 10 perce néztem. A tükördarabokat és saját torz, megsokszorozódott tükörképeimet.  A zöld szemek olyan váddal és lenézéssel néztek rám... mintha torzszülött lennék. Pedig a tükörben lévő lány volt az. Egyesével dobáltam a darabokat a kukába... Viszont egy idő után meguntam. Két kézzel a szőnyegen összekotorva, szorítva kezdtem dobálni őket. Az üres kukában élesen csörömpölve értek „földet”. Megtetszett a hang. Hónapok óta az első dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet. Mikor már majdnem mind a kukában végezte... Elkapott a hangulat. Kiborítottam a kuka tartalmát ugyanoda ahonnan felszedtem őket. Megbabonázva néztem a sok csillogó darabkát, ahogyan visszaverik a fényt, ahogy visszaadják a plafon színét... és a föléjük hajoló arcomat. A lány a tükörben megváltozott: az arca kisimultabb és fesztelenebb lett. Érdekelt, hogy most vajon mit érez, mitől változott meg a hangulata? Vajon az összes darabban tükröződő, összes lány jobban érzi magát? Tologatni kezdtem a darabokat a szőnyegen mindegyikbe mélyen belenézve, hátha látok valamelyik arcon valami különbséget. Észre sem vettem, hogy négykézláb mászkálok a rajtuk. A csupasz térdem alatt megfeszültek a darabok, majd némelyik tompa reccsenéssel még kisebb darabra tört a súlyom alatt. A térdemet mégsem vágta meg... egyik sem... Az úgy túl könnyű lett volna. 

 Nem tudom meddig kutathattam ott és már azt sem, hogy egyáltalán mi szállt meg és mit kerestem... csak azt, hogy egyszer csak ledobtam az összes ruhámat, kissé összébb rendezgettem őket, majd a kupac tetejére ültem. Ezer szúrást és iszonyatos fájdalmat vártam. Helyette... apró reccsenéssel, tűszúrásnyi érzéssel állt egy két darab belém. Azt hiszem csalódott voltam. 

 Ezért kezdtem el játszani. A tenyerembe szorítottam őket. Finoman, lassan egyre szorosabban... A bőr  szinte elpattant... a hús pedig élces hangon repedt. Összeszorított tenyeremből vércseppek kezdtek hullani... Különös és bizarr mintázatot adva az egyszínű szürke szőnyegnek.... Ez sem volt elég. Még mindig nem azt kaptam, amire vágytam. Egy nagyobb darabot fogtam meg. Érdekes, hogy azon kezdtem el filózni... hogy a tenyerem melyik darabja hiányozna legkevésbé... kíváncsi lettem mennyire fáj, ha mélyen belém vág a tükör... 

 A bal kezemben szorítva a tükröt, a jobb tenyeremet szemléltem. „Úgy döntöttem” a belső feléből simán kivághatok egy darabot, annyira nem fog látszani, mert ugye vannak olyan „gyogyósok”, akik még őrületükben is az esztétikára figyelnek. A  hüvelykujjam végződését láttam a legjobb pontnak. Szinte egészen a csuklómnál. Be kell valljam a gondolat szép volt, de a tett... annyira már nem. Csak ültem ott pár centire a tenyerem fölött tartva a „kést”, de megtenni … jó darabig nem tudtam. Megfoghatatlan érzés volt. Szinte még magam sem tudtam, hogy egyáltalán meg merem-e tenni. Azt hiszem a végső lökést saját tétovázásom adta. Dühös lettem magamra, hisz csak egy 1cm X 1cm-es darabról beszélünk... nem is fog hiányozni. (de fájni igen bassza meg) Az eredeti terv az volt, hogy egy négyszöget vágok ki, de ez nem is olyan könnyű, mint azt egyesek hinnénk. Mikor a tükördarab belemélyedt a tenyerembe szinte nem is fájt. Csodálkoztam. Körülbelül fél centi mélyen volt a tenyeremben mikor finoman elkezdtem bal irányba húzni. Hiába választottam a tükör legélesebb és leghegyesebb felét... az mégis csak ocsmány módon trancsírozott... szakította a bőrt, a  a húst... iszonyatos, égő fájdalmat okozva. A vér ömlött a tenyeremből... hányinger kerülgetett... próbáltam irányítani a tenyeremben a vágóeszközt, de nem ment... Félhold alakúra sikerült... Aztán egyszer csak kifordult a tenyeremből. Ott lógott néhol már csak a bőr, de a legtöbb helyen még hús is tartotta. Letettem a tükördarabot. Nem a fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől – hogy meg tudtam tenni – fakadtam sírva. Magasra, a fejem főlé emeltem a kezem... és lengetni kezdtem... élveztem, hogy a kivágott darab félig még hozzám tartozva, mégis már rajtam kívül mozog... Ekkor lépett be az anyám a szobába... Látja doktor úr, ez volt az első ok, amiért az elmegyógyintézetbe zártak. Nem azért, mert őrült vagyok... Mert nem vagyok. Csak a puszta kíváncsiságom miatt. A társadalom azt mondja öncsonkítás, én azt HATÁRFESZEGETÉS.

Néha magam sem tudom ki vagyok. És ez most egy éppen ilyen időszak. Hetek – hónapok óta küzdök... előítéletek, téveszmék... és belemagyarázások ellen... Annyira belevetettem magam abba, hogy megmutassam, hogy én nem az vagyok akinek hisznek, hogy a végén elfelejtettem ki is vagyok... És legfőképpen azt, hogy egyszer már megfogadtam magamnak, hogy nem megyek bele mások ilyesfajta játékaiba...

Belebuktam. Mert hát ugye újra és újra felveszem a harcot... Hogy miért már magam sem tudom. Annyi, de annyi év eltelt azóta... és mondhatnám már új szelek fújnak... (és ez így is van) csak az a baj, hogy a hátra hagyott szarkupac felől fúj a szél és még mindig nem vagyok elég távol ahhoz, hogy ne érezzem a bűzt. A sajátomét... másokét...  De ez már csak az én „keresztem”. Néha abban sem vagyok biztos, hogy meg akarok-e szabadulni tőle, tőlük... Mert így legalább van valami a hátamon és van mitől gerincsérvet kapni... :D 

Erik, édes. Folyton biztatgat és támogat... meg önti belém a lelket... Én meg néha gané vagyok és hagyom... hagy óvjon... még a széltől is... mert akkor csak annyi a dolgom, hogy átkarolom, beszívom az illatát... és szeretgetnek... Néha felnyüsszögök, mint egy magára hagyott kiskutya és akkor még több simi... és puszi jön...

Mostanság light-osan játszunk... A körülmények áldozatai lettünk... És szinte nyista bdsm...  Persze a helyzet megfog oldódni... De most ez van. Érdekes egyébként látni, hogy miként viselkedik bdsm nélkül... főleg szex közben. Kezdetben „tanulmányként” fogtam fel. „lássuk miként hat egy szadistára a békés félnyugdíjas sex”. Jelentem a tanulmány eredménye... a szadista hajlamú pasik... igyis-ugyis megtalálják, hogy miként kínozhassák áldozataikat... S bár a „módszer” változott... a végeredmény mindig ugyanaz... A partner nyüszítsen: alatta, felette, mellette... bárhol...

Egyvalamire még jó ez a kényszer helyzet. Ismét rá kellett jönnöm, hogy SZÜKSÉGEM VAN BDSM-re, nem csak bemagyarázom magamnak. Mert bár semmi bajom a mostani helyzettel... de néha már ordítani tudnék Erikkel, hogy fenekeljen már el az isten szerelmére... (és csak egy hajszál fog vissza, hogy nem lehet...). Persze a fejemben egyre vadabb képek kavarognak... mert hát éhes makkal disznókat álmodsz... De ha egyszer megoldódik a probléma.... hmmm.... lehet Ő fog sikítani … :D (bár erre igen kevés az esély...de hátha...)

A szádon kiejtett hazugság minden egyes újabb mondata az én igazságom felé vezet. 

Hazudj csak, én szívesen hallgatlak!  :/ 

P.S.: csak akkor engedheted meg magadnak a hazudozást, ha kurva jó a memód... talán akkor nem buktatod le saját magad...

Mesék a hátsó udvarról – egy lány és a férfi története

  1. 

A lány a főszerkesztő arcán próbált kivenni valamilyen érzelmet miközben olvassa a cikkét, de lehetetlen volt. Lehel erre mindig kényesen ügyelt, hozzátartozott az imidzséhez. Letette a cikket fél percig rezzenéstelen arccal hallgatott mire megszólalt. 
- Zoé, ez fantasztikus. Csak azt nem értem, hogy miként jutott ez a cím az eszedbe...
- Talán nem tetszik?
- Dehogyisnem... Tökéletes úgy, ahogy van. Hmmm... Mesék a hátsó udvarról... Pittinek szólok, hogy csináljon hozzá egy jó képet... és kész is. 

@@@

 A lány fél órával később mosolyogva szállt be az autójába a parkolóházban. „Ha tudnád mit tudnának mesélni az ilyen kis zárt hátsó udvarok!” végül is Zalán adta az ötletet a cikkhez. És persze Zoé kifaggatta, hogy az Ő hátsó udvara vajon mit mesélne... 

 A férfi készséges mesélőnek tűnt. Fesztelen arccal beszélt Zoénak a mocskosabbnál – mocskosabb szeretkezésekről, amikről a lány nem tudta eldönteni, hogy kitalált történetek, vagy a férfi ténylegesen a múltról beszél. Az éjszakára meztelenül a hintaágyra bilincselt és kint felejtett lány története... Ahogy Zalán mesélt a lány megremegett. Képzeletben látta magát a hintaágyhoz bilincselve... ahogy a férfi őt nézi az ablakból. Nyár van. A meleg szellő simogatja a meztelen bőrét, a hideg bilincs borzongatja, egyedül van... és mégsem. Hiszen a férfi a lakásból bámulja... Bár a szemét nem látja... de biztos benne... Onnan bentről talán kényelmetlennek tűnik az ő helyzete, pedig felettébb élvezi. A gondolat, hogy mustrálják felizgatja. Karjait teljesen lefeszítené, a hasát behúzná, hátát megfeszítené, hogy a testalkatához kissé nagy és súlyos mellei még jobban kirajzolódjanak a holdfényben... és ártatlan arccal bámulna befele az ablakon... A férfi úgyis kijönne hozzá.. nem bírná megállni... A csókjai ellepnék a testét, ahogy a simogatása is. Zoé pedig megpróbálna a testéhez és a szájához feszülni... és feszengene, mert kezei még mindig meg vannak bilincselve... Zalán ajkai a combjaira lehelnének forró, apró csókokat... és ő már a leheletétől izgalomba jönne...
Az ábrándozásból a telefon hangja ébresztette fel. Már a csengésből tudta, hogy Miklós az, de azért vetett egy pillantást a kijelzőre: Kicsim hív.

- Szia, Édes.
- Szia, Nyussz.  - ezt a becenevet még kapcsolatuk elején kapta a férfitől és azóta is rajta maradt – Csak gondoltam megkérdezem, hogy merre jársz, mert a bátyád beugrott. Azt mondja, hogy sürgősen Svájcba kell utaznia és rád hagyná a nyaraló felügyeletét. Még ma éjjel indul... - Zoé nem hagyta, hogy Miklós befejezze.
- Persze, Édes. Kb. 20 perc és otthon vagyok. Várjon meg és megbeszéljük. Sietek.
- Jól van. Csókollak. És óvatosan vezess. - ezt mindig elmondta mióta a lány karambolozott. „Az örökké figyelő és féltő.” futott át a lány agyán. 
- Persze, persze... - letette a telefont. 

Már félúton járt mikor eszébe jutott, hogy ez mit is jelent. Ha a bátya elutazik... Ismét négyszemközt fog találkozni Zalánnal. A gondolattól megborzongott. A gondolatai ismét elkalandoztak és csak egy hajszál választotta el a koccanástól, mikor a fantáziájába merülve szabálytalanul sávot váltott.

Párom mindig azt mondja, hogy egy nő nem élhet férfiként. Nem lehet ugyanazokkal a feladatokkal, elvárásokkal...stb. - vel felruházni egy nőt, mint egy férfit. Én erre mindig csak nevetve annyit válaszolok: Drága, nem éltél az én családomban, nem voltál soha ilyen helyzetben, mint én... mert igenis lehet.

Válhat egy hat éves kislányból 2-3 év alatt 8 -9 éves fiú... Ez a skizofrén helyzet fenn áll lassan 20 éve. Számtalanszor hallgattam már végig sok embertől, hogy de miért én... miért nekem kell ezt is... Illés vagy milliárdnyiszor megkérdezte: De bassza meg, ezt megint miért neked kell megoldani? És miért oldod meg megint helyettük?

A válasz egyszerű, mert tudom, hogy a női családtagjaim képtelenek rá... Sokszor láttam már a tétovázásuk, a félelmük miatti katasztrófát... amiből persze megint én rángattam ki őket. És inkább előre megoldom a bajt... minthogy még nagyobb szarral kelljen szembe néznem... 

És ez a helyzet tegnap ismét bekövetkezett. Másfél éves problémára raktam pontot. Anyám eddig nem tudta megoldani... A saját hülyeségét... természetesen... Másfél éve agyal és kattog... és fél, hogy most mi lesz... Én másfél órás diplomáciai tárgyalással megoldottam. Végre van fény az alagút végén... Egy röpke percig büszke is voltam magamra, mikor felhívtam anyámat és közöltem, hogy megoldva. Ennyit kellett volna tenni... Hallottam, hogy a telefon túloldalán egy kőszikla koppan a földön... 

Aztán eszembe jutott Erik. És a folytonos „kötözködése”: nem lehetsz Te a férfi a családban, nem és kész, nő vagy, nem férfi. Hárítsák ezt a családtagjaid másra. Szétforgácsolod magad.

3 éve ismerem, ezalatt az idő alatt ezen mindig „vitatkoztunk”. Foggal – körömmel harcoltam az ellen, hogy igaza van... Mert igenis hülyeségeket beszél... 

Aztán tegnap hazafele menet... Belém nyilallt, hogy bassza meg igaza van. Be kell látnom... Folyton csak a szart lapátolom mások után... És most csak a családról beszélek. Büszke lehetek rá, hogy simán menne a férfi szerep akár évezredeken át, hiszen vagyok annyira erős, leleményes, karakán... De közben belőlem mi lett???

Egy vaginával megátkozott férfi... Pedig valaha lánynak születtem és a cinkes az, hogy fizikailag az is vagyok... csak agyban kattantam át a túloldalra... És nem megy a visszakattanás. Számtalanszor próbáltam magamról lerázni ezeket a dolgokat... ideig – óráig ment is, aztán azt vettem észre, hogy ismét a régi dogmákat fújom.

Nem sírunk, mert csak a lányok sírnak. Megoldjuk, még ha beledöglünk is... és elsőre és a legprecízebben. Én nem szülök gyereket és nem megyek férjhez, mert ezeket a nők szokták... Megvédjük a lányokat... bármitől még a saját démonjaiktól is, mert szegénykéim védtelenek... Nem mutatjuk ki az érzéseinket, mert az gyengévé tesz. Nem költözök össze senkivel... (mert kiborulok a kötöttségektől, mint egy férfi)...

Ezek néha annyira eluralkodnak rajtam, hogy az Erikhez fűződő érzéseim annyira megijesztenek, hogy legszívesebben felhívnám és megmondanám Neki: Bocs Bébi ez nekem nem megy, keress mást... 

Pedig szeretem. Életemben először szerelmes vagyok. És néha annyira kötődöm Hozzá... hogy valljuk be... megijedek tőle... És legszívesebben menekülnék, mint patkány a süllyedő hajóról...
És persze ilyenkor belekötök és duzzogok... és távolságot tartok Tőle... tudatosan... Akár hetekig... 

És Ő rendszerint türelmesen kivárja míg ez nálam elmúlik és ismét megszelídít... de vajon még meddig?

A legutolsó sex emléke kísért... Ez most annyira tökéletes volt... Szeretem, amit és ahogyan tesz velem... Ahogy szép lassan eluralkodik rajtam, ahogy minden mást kizár a fejemből... ellazít... kikapcsol... és akkor jön a „hideg zuhany”... megaláz, használ, marcangol … és amikor már mindent összetör bennem szilánkosra... Az egekig emel... még azon is túl...

Csak az a „baj”, hogy mindezt irtó rafináltan, ötletesen és kiszámíthatatlanul teszi... mindig valami kis újdonság... mindig másképp... máshogyan éri el a célját... A cél pedig mindig az, hogy tekeregve , megfeszülve könyörögjek, hogy DUGJ MÁR MEG AZ ISTEN SZERELMÉRE... mi van már???!!! És ilyenkor látnotok kéne az önelégült mosolyt az arcán... miközben közli:

Subocska ráérünk még arra... - aham... persze... Te, Uram lehet... én már nem...

És most kísért... próbálok nem gondolni rá... a csókjaira, az érintésére... a korbácsra, amivel a fenekemre csap... az égő, csípős érzésre... Arra, hogy mennyire kívánom... mondjuk ki... őszintén... a farkát... az érzést, hogy kitölt... A harapását a vállamon, a combomon, a puncimon... amiknek folyton nyoma marad... 

Ez is egy hosszú éjszaka lesz... Nélküle... és egész éjszaka... pssztttt...

Rájöttem, ha ki vagyok „borulva” három dolog tud megnyugtatni: zene, olvasás, írás. Ezek tudják úgy elvonni a figyelmemet... hogy teljesen... ezt jólmegaszontam...

Tehát falom a könyveket mostanság az utcsó egy hónapban kb. 5-6-ot. A legutóbbi Steiner Kristóf: Gumimatrac a Gangeszen c. volt. Imádtam. Van abban a srácban valami... és abban is, ahogyan ír. Mikor az édesanya haláláról írt...szinte sírtam... Azt hiszem ezért is nyugtatnak meg a fent felsorolt dolgok. 

Az írás segít kivetíteni az érzéseimet. Ha már papíron vannak olyan, mintha megszabadultam volna tőlük... mintha már nem marcangolnának...

Az olvasás egyszerűen egy másik világba repít. Annyira azonosulok a könyvvel, hogy „egy atomvillanást sem vennél észre, pedig kár lemaradni róla, mert életedben csak egyszer látod” by : Ricsi. Igaza van... 

Zene... szerintem a fentiek után... felesleges kommentelni... jó, hogy mások mondják ki az érzéseimet.. és kiüvölthetem, vagy éppen kitáncolhatom magamból a sz.rt.

Az utolsó egy hónapban mindhármat művelem amikor csak időm van. Azt hiszem abba kéne már hagyni és szembenézni a félelmeimmel és, ami a legfontosabb a sérelmeimet végre az adott embereknek kimondani. 

Más:

Emlékszik még valaki a régi iskolai barátság füzetekre? Szinte mindenkinek volt és körbe járt... Sok – sok idióta és unalomig ismételt kérdéssel... Ki vagy? Mikor születtél? Ki a kedvenc sztárod? Melyik fiú/lány tetszik? Ki a legjobb barátod? Mi a kedvenc kajád?... stb. Azt hiszem őszintén mondhatom, hogy meglepődtem, mikor az egyik barátom lánya megkérdezte, hogy kitölteném -  e neki??? Azt hittem ez csak akkor volt divat... és a mai 21. sz. - i ipoddal és laptoppal kezükben született gyerekek... azt sem tudják mi az a füzet... :) Kitöltöttem... Hogy mennyit változott a világ... teljesen más kérdések voltak benne, mint amit én vártam. Persze megvoltak a régen is leírt körök... De volt egy két kérdés, ami elgondolkodtatott...vagy felszínre hozott más kérdéseket... 

1.Milyen mostani eszközt tudnál teljesen mellőzni az életedből?
2.Mi az, amiről nem szívesen beszélgetsz és miért?
Meghozta a kedvemet, hogy az ilyesmiket végig boncolgassam... lehet itt is, lehet csak magamnak.

1.Tv-t (amúgy sem nézek), személygépkocsit, automata mosógépet (a tárcsás mosógéppel is teljesen jól elvoltam), mikrót. Azt hiszem fel sem tűnne, ha ezek eltűnnének... talán a mikró... Érdekes, hogy ezek a dolgok mennyit mindent elárulnak az emberről.
2.Két dolog van: vallás és politika. Az indok nagyon egyszerű: legtöbbször csak veszekedés lesz a vége. Nem vagyok vallásos. Isten bizony ateista vagyok. :D És szerény véleményem szerint ez is csak egy módja az emberek kategorizálásának. Elnézést...nem félreérteni... tisztelem, aki vallásos és a saját vallásának megfelelően él... Bár ez így nem teljesen igaz... mert nem tudom megérteni, hogy valaki bármilyen isten nevében a halálba küldi a 15 éves fiát...de ne mennyünk bele. Politika: szeretek politizálni... a problémám inkább csak az, hogy általában az emberek próbálják rákényszeríteni egy idő után a másikra a politikai nézeteiket... vagy habzó szájjal üvöltenek veled... mert Te a másik pártra esküszöl... Hát én egyikre sem. :D 

Mentem :)

Többen kérdezték mélben, hogy szakítottunk Erikkel? Bocsánat, úgy látszik félre érthető voltam. Nem szakítottunk... Egyszerüen csak magányos vagyok... Párban nem lehet az ember lánya magányos? Ezek szerint nem... 

Tényleg elnézést és köszönöm azoknak, akik szántak rám időt... 

Úgy látszik ez az én agymenésem. Vannak ilyen korszakaim. Néha ok nélkül... de most okkal. Egyszerüen még Uramat is távol érzem... túlságosan távol... majd elmúlik... mint minden :D

É. félig ordítva közli velem, hogy egy idióta balfasz vagyok. „És ezt mikor akartad elmondani? Én itt órák óta lököm a faszságaimat...és ha nem kérdezek rá direktbe... el sem mondod.”

Nem akartam kiábrándítani, hogyha nem nyúzott volna a „direktbe kérdéseivel” vagy fél órán át akkor el sem mondom.

Mit panaszkodjak? Változik valami? Akkor este is és most is, hogy vissza gondolok a könnyeimmel küszködöm. Pedig már tudatosan leszarom az egész helyzetet... De bent ott... legmélyen fáj és megalázottnak érzem magam... egy eldobható -  ráadásul már újrahasznosított – papírzsepinek...

Mindenki arról papol, hogy nem értik, ha fáj valami miért nem mondom el? Miért fojtom magamba... Nekik ez érthetetlen...Nekem pedig az, hogy mire jó a saját problémáimmal a barátaimat terhelni, mikor Nekik is van éppen elegendő. 

Különben is az okosok azt mondják, hogy az életünket magunknak válasszuk. Csak tudnám, hogy én mikor választottam a magányt. Mert személyes véleményem szerint... én pont ezt akartam mostanság elkerülni... mégis úgy érzem, hogy még saját magamtól is fényévekre vagyok, nemhogy másokhoz... Azt hiszem pár galaxissal lemaradtam a saját életemben... most integethetek a távolodó űrhajónak... :) 

Kedden kb. 19.30 körül... olyan iszonyatos erővel tört rám az érzés... magányos vagyok. Végül is senkim sincs... jelszóval... A gondolatot azóta is próbálom kirugdosni a fejemből... egyelőre sikertelenül... De már belenyugodtam... Hallgatom, hogy mások osszák nekem az észt... hogy mit és hogyan kéne... de azt hiszem ideje lenne szólni Nekik, hogy teljesen felesleges a dolog, mert érdemben... nem ér semmit... Hallom én... de se kedvem, se energiám... értelmezni a hallottakat... És egyébként is kezd idegesíteni, hogy mindenki okosabbnak hiszi magát, ha az én életemről van szó...

Ez is csak annyit ért, mint hallottnak a csók... Bár most így jobban jártam... se hullamérgezést nem kaptam és még nekrofiliával sem vádolhatnak... 

Szerintem az univerzum erői mostanság körülöttem megbolondultak... "Bele kényszerítenek" egy helyzetbe majd egy hét sem telik el és az egész visszarendeződik... Aztán ismét váltás... majd ismét minden vissza a régibe... 
Igyhát most ismét Pesten... legalábbis félig itt félig ott lakom... Nincs kedvem mindent visszacuccolni Pestre... Valahogy most nem bizom abban, hogy a felsőbb erők bölcsebbek nálam és tudják mit is akarnak... Ez van vándor lettem... (és, hogy ez a gyökerek nélküli lét, hogy tetszik nekem. :D ) De psszttt ne szólj szám, nincs is fejem.  :D 

Erik stabil, mint egy szikla. Néha irigylem érte. Lassan három év alatt semmi nem billentette ki az egészséges magabiztosságából...  Nem „hajlandó” kapkodni, kétségbe esni... Én meg... Inkább hagyjuk... Most is... kihez bújok, kinek panaszkodok... kire számítok??? Nah, jah... :)

És már bánom, hogy nem támadtam le. :) Eső után köpönyeg. :) Viszont ez a tóparti beszélgetés rádöbbentett arra, hogy AKAROK a szabadban bdsm-ezni... Nekem kell!!! :D (hát így kér egy alázatos sub??? he-he-he, naná) :P :D

Szentimentális hangulatban voltam és vissza olvastam egy két régi levelünket... már ami megmaradt belőle, mert a „drága” citrommél bírta törölni a dolgaimat már egyszer... és rájöttem, hogy  egy – két dolgot rég csináltunk. 

Pl. csipeszek... pl. pálcával fenekelés … mondjuk ez utóbbi amúgy is már csak riogatásba ment át... mert tényleg „durva” pálcája van... Tömör bükk...

Amúgy is „őrült hangulatban” vagyok... A fejemben annyira brutális képek pörögnek... amitől még a legkeményebb és legelvetemültebb mazo is ordítva sírna... Én most tényleg szadistát akarok magam mellé... Akit nem lehet meghatni... aki nem áll meg... aki összetör... megalázz majd a mennyországig emel... 

Hát ez visszaolvasva elég elmebetegül hangzik... Gondolom a lelkemben lévő katyvasz is rátesz....  De minden porcikám szadistáért kiállt... még jó, hogy van egy kéznél... Üzembe helyezzük... a legdurvább fokozaton :D

Nem tudom, az életemet hol rontottam én el,
Gyógyítgatom a szívemet a cigány zenével.
Elhúzatom halkan csendben, 
Hogy ebbe a szerelembe
Bele lehet halni, 
Ne hagyjál a legszebb nyárban engem elhervadni.

Nyári este panaszkodom a csillagos égnek.
Hogyha engem nem szeretsz már, én minek is éljek.
Te vagy az én legszebb álmom, 
Te vagy az én boldogságom, 
Szeretlek a sírig,
Síromon a legszebb virág csak te néked nyílik.

Úgy fogok én meghalni is,mint ahogyan éltem.
Akkor is csak cigány húzza,
akkor se lesz pénzem.
|:Csak egy valaki jár utánam
talpig fekete ruhában
az gyászol meg engem.
Az elrontott életemet
számon Tőle kérem.:| 

Általában minél nagyobb káosz van a fejemben annál nagyobb a „kupi” a környezetemben is. Lassan 24 órája átköltöztem... De még semmi nem került be a dobozokból... És azok is szana széjjel. Egy doboz az ebédlőben, egy a nappaliban, vagy 3 az előtérben... Hazudok... csináltam már valamit... az összes ruhámat elkezdtem kimosni... átmosni... kényszeres... Pedig mindent direkt kimostam mielőtt a másikból ide vissza költöztem... Sebaj... Egyelőre a „lakótársaim” még nem visítottak... sőt megnyugtatásképpen közölték, hogy nem kell sietnem... ráérek... Hát rá, hogy bassza meg... most már rá..

A régi szoba hangulata ismét megfogott, két szemközti fal vérvörös, másik kettő narancssárga... imádtam mikor felfestettem... és azt hiszem most is. A japán írásjelek festését legalább tovább folytathatnám...  Vicces pont akkor költöztem el, mikor úgy kezdett kinézni a szobám, ahogy megálmodtam... Bár tény és való, hogy megvárt... hűségesen másfél évet.. És milyen jól tette... Úgy látszik Ő tudta, hogy visszatérek... Szólhatott volna nekem is, hogy annyira ne éljem bele magam a dolgokba... de hát ez van. 

Azt hiszem befejezem, mert így vicces vakon gépelni... :D Gyakorlatilag most dugtam csak össze a gépet, hogy vaj'h a stikkes netem itt (a világ vége után három bikafinggal) működik – e. Jelentem igen. 

Úgyhogy a számítógép a szoba közepén, a földön... a gépházon rajta a monitor, ami kicsit ferde... mert a gépházam lejt... csak nem esik most már le... A szőnyegen húzkodom az egeret... A földön ülve az ölemben verem a billentyűzetet... Remélem ezt egy számtekes sem olvasta... mert megkapom, hogy szgép gyilkos vagyok... 

Mondjuk majd holnap Uramtól... ha ezt elolvassa... Belétek is kellemest!

Egy idő után mindenkit ki lehet ismerni, vagy úgy is mondhatnám mindenkit meg lehet ismerni. Az embernek vannak jó és rossz tulajdonságai...

És néha előbukkannak vicsorítóan azok a bizonyos fehér fogak... 

Van mikor ez rosszul esik van, hogy kiborulsz, hogy most miért veled szemétkedik... És van amikor már le sem szarod...

Sőt... Már várod, mikor villantja ismét ki az illető a foga fehérjét... Már annyira ismered, hogy tudod pillanatokon belül be fog következni... És mikor megtörténik... Ő lepődik meg.

Azon a hideg megkövült tekinteten, ami az Övébe kapcsolódik. A szemedben minden benne van. Nem kell beszélned, nem kell semmit sem tenned, csak Rá nézni... Az agyarai visszahúzódnak a meglepődéstől... Hirtelen nem tudja, hogy most mi tévő legyen...

Hisz baszogat, hisz keresztül húzta a számításaidat, hisz rúgott beléd egyet... Miért nem tombolsz? Miért nem üvöltesz? Miért nem hisztizel??? Vagy legalább szólalsz meg? 

Te pedig csak nézed... nézed a szemét, ahogy a gúny, a fölényesség szép lassan eltűnik... A tekintet szikrái kialszanak... helyét átveszi a meglepettség... szinte látod benne a hatalmas kérdőjelet... Hisz nem érti, miért nem reagálsz...?! 

S abban a pillanatban, hogy látod, Ő már megingott... Te mosolyodsz el... De csak magadban... Szigorúan csak önmagadban... Az arcod nem árulhat el semmit. De fejedben már ott van a strigula... még egy... szép kis számla... 
"Egyszer mindent Rád zúdítok egyszerre, de nem ma... ma még nem, ez még túl kevés..."

Felállsz és ott hagyod a kérdéseivel... Hátat fordítasz Neki, elindulsz, gyorsan rágyújtasz egy cigarettára... Érzed, hogy néz... néz utánad... És már mosolyogva fújod ki a füstöt...

...ma még nem...

Olyan érzés, mintha elveszítenélek. Mintha már félig itt sem lennél. Ahogy üresedik a lakás... úgy tisztul le bennem az érzés. Gyerekes könnyek, hiszen itt vagy, itt maradsz...

... kár, hogy én megyek...

Gúnyosan nézett rám. Túlságosan is ahhoz, hogy tovább a szemébe tudjak nézni... Az önteltsége, a merev elutasítása, a lenézése... ütközött az én szégyenemmel, kétségbeesésemmel... bukottságommal. Könnyeim voltak Neki a rég vívott csatánk Gráljai. A diadala teljes volt és ezt ki is mutatta nyíltan és félreérthetetlenül. 

A szobába rohantam. Otthagyva Őt és a rideg tényeket. Nem jött utánam... A hangja viszont többszörösen visszhangzott a tágas fürdőszobából, ahol hagytam... Zokogtam, szavai lassan és szaggatottan jutottak el hozzám, a tudatomig.

- Igen, ezt tudod Te. Mindig is csak ezt tudtad. Elfutni és sírni. Menteni saját magad. Gyáván. Ohhh... és hányszor megtetted már.... fel sem tudnám sorolni...
- Ez … nem … nem igaz – dadogtam. - Te is tudod. Én nem...
- Tényleg? - hangjában gyerekes csilingelés vegyült. - Hát persze, hogy nem... - cinizmusa mart – és most egyébként mit csináltál?

„Kifutottam a szobából... mert nem bírtam.” Kimondani, vagy beismerni hangosan viszont nem tudtam. 

- Erről beszélek. - szólalt meg ismét, hangja most már teljesen közömbös volt. -  Magadnak sem ismered be, hogy hányszor buktál már el, mert inkább kihátráltál. Csak az bosszant, hogy nem vagy hajlandó ezt tudomásul venni. S be kell valljam meguntam, hogy csak nézzek rád és hallgassak. Most már velem kell szembe nézned. Mert elegem van. 

Próbáltam kizárni Őt és a hangját, de tudtam, hogy mire gondol, s bár Őt már ténylegesen nem hallottam … A tények, amikről beszélt szép lassan képekként kezdtek bevillanni.
 
A legtöbb lemondás érzelmi alapon volt az életemben. Ha az érzelmeimről volt szó... megzakkantam... egyszerűen rettegtem kimutatni mások felé. Gyakorlatilag gyerekkorom óta tudatosan sanyargattam ezzel magam. Érzelmi mazochizmus... Most viszont a szememet és az agyamat égették a sorozatban felvillanó képek a múltamból... Több száz... mint valami diaképek... A vetítés folyamatos volt. A kockák átkozottul gyorsan váltották egymást és mindegyik egy egy bukásommal szembesített... 

Majd ismételten hallani kezdtem a hangját. Kijött a fürdőszobából, az arca gránit fehéren villant a szobai tükörben pontosan velem szemben. Túl közel volt, a hangját már nem tudtam kizárni az agyamból. Monoton, unott hangon társította véleményét a szemem előtt felvillanó képekhez.

A képek elvakítottak. Semmi mást nem láttam, a szemem elvesztette a valósággal a kapcsolatot. A hangja pedig a koponyám belsejébe költözött. Bent dübörgött olyan hangosan, hogy semmi mást nem hallottam. 

- Amikor Kopaszt kidobtad, mikor Pétert megvádoltad, anyád, jah Karesz... meg az a „szép éjszaka”... Áhhh Illés... hányszor is... - a képek csak villantak és eltűntek... mindig újabbra váltva.
- Hagyd abba.... ez fáj... - a fejem zsongani kezdett... tapogatózva lecsúsztam az ágyról, mert úgy éreztem annyira szédülök, hogy le fogok esni... hányinger kerülgetett. De még így a földön félig hasalva sem tudtam semmit tenni a helyzet ellen...
Abba hagynám. Szívem, nagyon szívesen abba hagynám, ha tudnám... De tudod ekkor bevillan a kép... hogy Erikkel is ezt csináltad... - minden kezdődött elölről...

A pillanatképek, a hang... Eleredt az orrom vére... Nem tudom mikor, de a kézfejemre csöppent... A vért és a kezemet nem láttam... de az íze … a számban is... és ahogy végig csorgott az államon... A szemem előtt éppen egy régi veszekedés képei hasítottak be... anyámmal. Ahogy állok a lépcsőn... és ordítva közlöm Vele, hogy elmehet a picsába... A gyomrom görcse szorult és öklendezni kezdtem... Valahol az agyam mélyén az utolsó vészcsengő hangját hallottam átharsanni a monoton vádak mögött... Folyamatosan próbálta túlvisítani a másik hangot.

 „Állj fel, küzdj!!! Most!!! Ki fog készíteni!!” Úgy éreztem szétrobban az agyam, de lassan összeszedtem magam. Tudtam, hogy valahol előttem az asztalon középen van egy hatalmas kínai váza. Négykézláb lassan odakúsztam az asztalhoz és tapogatózni kezdtem. Teljesen vak voltam, bár ez így nem teljesen igaz, mert az „adást” folyamatosan közvetítették, de csak azt láttam. Majdnem fellöktem a vázát. Pánikszerűen az ölembe kaptam. Felhúzott lábakkal, két kézzel ölelgettem megszerzett fegyveremet. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire remeg a kezem. „El kell találnom a tükröt.” Elsőre lehetetlennek tűnt. Azt sem tudom pontosan hol van és én hol  vagyok a szobában... Ismét az asztal után kezdtem tapogatózni. Próbáltam végigfuttatni rajta a kezem ezzel megítélve a szélességét. Majdnem középen ültem. A tükör tőlem kicsit balra lehetett, másfél méter magasságban. Próbáltam emlékezetből megsaccolni a helyét. Annyira remegtem, hogy a váza majdnem kiesett a kezemből mielőtt eldobhattam volna. Alig hallottam a szilánkos hangokat. Csak abból sejtettem pillanatokig, hogy eltaláltam, hogy a képek hirtelen megszakadtak, a hang pedig halkabb lett. 

A kezemet láttam magam előtt, kinyújtott kézzel félig térdelve ültem a földön. Véres volt, ahogy a kék blúz is, ami rajtam volt. Rémisztően sok vér... de nem bírtam felállni, hogy tegyek ellene valamit... még most is szivárgott... De a képek megszűnésével a nyomás kezdett alábbhagyni a fejemben... így aztán a vérzés és csillapodott. Percekig így ültem. Aztán a gyűlöletes hang ismételten megszólalt a fürdőszobából...

- Annyira gyerekes vagy, de tényleg! - ércesen nevetett. - Szánalmas... nézz magadra... Undorító, gyenge, szar...
- ELÉG!!!! KUSSOLJ!!!! - az ordítás erőt adott, nem tudom hogyan, de feltápászkodtam és a fürdőbe rohantam.  - HA NEM FOGOD BE MOST AZONNAL... - szinte visítottam. Nevetés volt rá a válasz.
- Igen? Hallgatlak... Akkor mi lesz? - ismét nevetés.  - Ugyan már... mit csinálsz? 
A testem megmerevedett a felismeréstől. Tudok egyáltalán ellene tenni valamit? „Istenem, egyáltalán mi történik velem...” Pánikolni kezdtem. 
- Ez nem lehet... ez … nincs is... csak... - dadogtam.
- Nézz magadra. Szánalmas vagy, egy érzelmi analfabéta, egy genetikai zsákutca... mint ember, mint nő... minden téren. - gúnyosan mosolygott, zöld szemei szinte villogtak a tükörben. Bőre hófehér volt élesen körvonalazta lángvörös, göndör haját.  - Szar ügy. De tényleg. Annyira sajnálom én is hidd el... - a mondatot nem tudta befejezni, mert őszinte harsány nevetésbe fulladt.

Az éles hang átbillentett a valóságba... Legalábbis abba az állapotba, amit most annak hittem... A literes öblítő a bal lábamtól kb. 20 cm-re volt. Reflexből felkaptam és a tükörhöz vágtam. Az önelégült arcán még egy pillanatra meglepettség villant fel mielőtt a tükör darabokra darabokra tört.

- Bazd meg!!

Az eresz szétment. Mivel nincs elő tető a lakás beázott. A tulaj a hozzá állásával kiakasztott. Ödön talán?!?! VÉGRE lelépett. Isten tartsa meg jó szokását. A csapdát ismét rábasztam az ujjamra. A lakás romokban hever köszönhetően a félig megoldott eresz problémának. Legalább sem az eresz, sem a lakás nincs 100-as állapotban. Szeretjük ezt a magyar virtust. Tervbe lett véve a tulaj faroktalanítása, az már úgyis csak emlékmű... 

Eriket legalább emailban lefárasztottam a hülyeségeimmel. Panaszkodott, hogy mostanság nem kap emailt. Ezek után meggondolja majd, hogy mit kíván... :D 

S mindezek tetejére holnap ahelyett, hogy az ágyban töltenénk az időnket... kellemesen... elő tetőt fogunk gyártani. Annyira izgis lesz... Én nem is tudom, hogy eddig ez miért nem jutott az eszembe... sokkal jobb projekt, mint a sex.... - rohadt módon ironikus voltam ám...

És anyuékhoz is le kellene jutnom záros határidőn belül. :)

Az óra körbe ér. Bármit csináltok. Ezt az egy tényt még nem sikerült megtanulnotok. Nem, mert még mindig azt hiszitek, hogy Ti vagytok a felsőbb rendű faj ezen a bolygón. 

Egoisták vagytok. Mind egytől - egyig. Abba a hitbe ringatjátok magatokat és minden egyes újabb generációt, hogy itt Ti vagytok Mindenhatók. Nincs mitől félni, nem győzhet le Titeket senki és semmi.

Elhitetitek mindenkivel, hogy az, amit tesztek egy szent cél érdekében történik. A közös szebb és jobb jövő érdekében. Klónoztok. Bio fegyvereket gyártotok. Égig érő épületeket húztok fel pillanatok alatt a semmiből. 

Pedig nem tudtok Ti semmit. Még csak a legegyszerűbb törvényre sem jöttetek rá... Az óra egyszer körbe ér. Minden bánat, félelem, pusztítás, amit egymással és a bolygóval tetettek egyszer szembe fog Veletek köszöni. 

Talán egy verőfényes vasárnapi ebéd közben. Az óra ütemes ketyegéssel szép lassan, csendesen vissza ért Hozzád, Hozzátok... Bárkihez, vagy akár kollektíve mindenkihez. Az évezredes pusztítás miatt átélt fájdalmából a Föld egyszer csak kiszabadul. Lerázza láncait és eltöröl mindent. Talán fel sem fogjátok, ha szerencsétek van. De higgyétek el, ha feldühítitek annyira - már pediglen efelé tartotok elég szép ütemben - nem lesz kegyes. Minden egyes ütést, vágás, szúrást... egyenként, aprólékosan fog vissza szolgáltatni.

A természet tudja, hogy az óra körbe jár. Ti már nem. 

Valamikor a mocskos múltatokban annyira civilizáltakká váltatok, hogy elfelejtettétek, hogy Ti magatok is a természet gyermekei vagytok. És tovább is mentetek, ma már abban a hitben éltek, hogy Ti vagytok az Istenek. Az egyetlen értelmes lény a naprendszerben. Pedig állatok vagytok Ti is.

Együtt és külön - külön is. Közösen romboltok szét mindent magatok körül. Az apró hazugságok az életedben, a csalások, a fájdalom, amit másnak okoztál... Hozzád is vissza ér az óra. Egyszer szembesítenek saját tetteiddel és leszámolják a büntetést érte. Gondolkozz el rajta vajon mi lenne a szerencsésebb: életed minden mocskát egyetlen csapással vissza kapni, vagy kis adagokban? Megtörnél? Tanulnál belőle? Vagy folytatnád ugyanúgy tovább?

Két dolgot kellene megtanulnotok végre. Az idő törvényét és azt, hogy ez az egész, amit otthonodnak nevezel ez egyetlen hatalmas egység. A közvetlen környezetedtől... kiterjedve a naprendszerig. Minden gondolat, érzés és tett egyetlen masszív energiába sűrűsödik. Kis dolognak tűnhetsz Te az egész bolygóhoz képest, de bármennyire is kicsi vagy... itt vagy Te is. Belőled is áradnak impulzusok. Tehetsz ellene vagy érte... magadért, bárkiért...

Egyszer valamelyikőtök megnyomja majd a nagy piros gombot. Valaki majd úgy gondolja, hogy itt a vége, lehet őrületében, lehet csak azért, mert hatalmában áll, de megteszi.

És abban a pillanatban mindegyikőtök feje fölött megkondul az óra. Az idő lejárt. A számláló a nullához ért.

És mindezt miért, mert egyikőtöknél betelt a pohár és úgy gondolta, hogy ez az a nap, mikor meg kell nyomni a gombot: 

*atomot a világnak. *

A nők addig nem lesznek egyenlők a férfiakkal, amíg nem tudnak az utcán végigsétálni kövéren és kopaszon azt gondolva, hogy csodálatosak, és mindenki kívánja őket.

Jó lenne tudni, mire gondol általában egy igazi nő. Akkor eldönthetném, az vagyok e.

Isten megteremtette a világot és pihent. Isten megteremtette a férfit és pihent. Isten megteremtette a nőt és az óta sem, a férfinak sem az Istennek nincs nyugalma.

Isten minden imát meghallgat. Néha igennel felel, néha nemmel, néha pedig úgy: te most biztos viccelsz. 

Jó ember vagyok, nem haragszom arra, akit megbántottam.

A nagyképű az ember, aki azt hiszi, hogy szebb és okosabb nálam.

Magyarországon 3 Zseni él. Azon gondolkoztam, ki lehet a másik kettő.

Én jó tettért jót várok. És csak várom, csak várom.

Ha három madár lennék, láthatnám alulról, hogyan repülök magam után. 

A vonzás törvénye. Beszélek valakiről, aki fontos és jelentős szerepet játszott az életem egy bizonyos szakaszában és megjelenik. Az utcán, a hátam mögött, a semmiből. Egy pillanat alatt szembesítve azzal, hogy ki voltam én akkor, ki lettem, mit lát Ő bennem...

Katámmal beszélgettem Brigimről. Miután bírta elszakítani a cérnát az agyamban... a kérdéseivel, hogy néztem – e én Rá valaha, mint Nőre... stb...

Biszex vagyok. Méghozzá a fiús biszex. Ez sosem volt titok. Katámat pedig nagyon elkezdte érdekelni a téma. Itt aludt nálam. Ivott egy kicsit... Emlékszem az éjszaka kellős közepén álltam neki főzni... Ő pedig elkezdte feszegetni a témát. 

Néztem – e Rá valaha Nőként? Igen? Miért, mi tetszett benne, vagy tetszik most is? Mikor? Hol? Tennék e bármit?

Az első reakcióm a hárítás volt... Első? Vagy 20 – 25 percig záporoztak a kérdések... Én pedig csak azt motyogtam, hogy hagyjuk.

Azt hiszem nem akartam hallani, még magamnak sem akartam bevallani, amit végül is Rá zúdítottam...

Első körre felvázoltam Neki a felületes tényeket. Ezzel egészen addig elvolt, míg nem ivott „vacsora” után még egy pohár garrone – t. Majd elölről indult. Csak most még személyesebb kérdésekkel. Én pedig úgy hajnali 3 környékén egy „jó cigi” után őszinteségi rohamot kaptam.

Igen néztem. Ohhh, hogy mikor? Kis szívem már első nap, amikor Péterbá reggel behozott a kézibe a melóhelyen. Aztán délután Avatárral beszélgettem, mikor oda jöttél. A hajad hátra volt kötve, egy full fehér póló volt rajtad, a szemüvegedet a száránál megtolva a helyére igazítottad és bemutatkoztál... Ez volt az első benyomásom Rólad. Iszonyatosan helyes, kislányos mozdulat volt, ahogy a szemüvegedet feltoltad. Természetes és megszokott mozdulat, amit azóta is sokszor láttam már.  Szép szemed van. (Tényleg az, hatalmas, meleg barna mandula vágású szemei vannak, mindehhez telt piros ajkai.) És szerintem baromira nőies is vagy mindemellett. Nem mű nő, természetes nőiesség van benned. (Amit egyébként nem hajlandó magában tudomásul venni, fogalma sincs róla, hogy milyen kislányos báj van Benne és, ha megemlíted Neki iszonyatos zavarba jön). 

Ha más körülmények között találkozunk... Hmmm simán... Bármit... Ezt Neki is megmondtam. Azt hiszem a végén oda jutottunk, hogy ez már pont eggyel több információ, amit hallani szeretett volna. :D 

Jah és igen B. - ről beszélgettünk. Az egyetlen nőről az életemben, aki mindent szétrobbantott körülöttem és bennem. Egyszer csak betipegett az életembe és teljes káoszt csinált. Két hónappal később, miután megismertem... belenéztem a tükörbe... és fogalmam sem volt, hogy hova lett az a lány... aki B. előtt élt bennem. Teljes skizofrénia... gyönyörű... rózsaszínű... selyemtapintású... skizofrénia...

És ez két napja megtestesült 2 év után a nagy körúton a hátam mögött.  :o 

Már a múlt héten gyanús volt úgy amblokk mindenki. Baráti körben meg szoktuk ünnepelni a névnapokat és a szülinapokat. Erre... most mindenki lapít, senki nem mond semmit. Én pedig nemes egyszerűséggel leokéztam, hogy elfelejtették a névnapomat. Előfordul az ilyesmi még a legjobb családban is...

É. hívott egyedül, hogy lenne-e kedvem csütörtökön átmenni hozzá, mert rég beszéltünk. Tegnap kétszer is lefixálta... ismételten. Ez már kezdett gyanús lenni. 

Ma közöltem Vele, hogy mivel ilyen szaros idő van (itt úgy dörög, esik, villámlik, hogy öröm nézni)  toljuk el a talit, mert nincs kedvem szarrá ázni míg beérek a belvárosba. Nagy csend a telefon másik végén. Aztán hosszas magyarázkodás... DE BESZÉLNÜNK KELL. Annyi mindent kell mesélnie. Fasza és pont egy tetves vihar közepén... ;) 

Mire kinyögte: Tudod mennyit güriztem, hogy  a srácokat össze tudjam ráncigálni egy időbe, egy helyre? Mindent elkövettem, Veled is ezerszer lefixáltam, szerinted poénból kérdeztem meg vagy hússzor, hogy DE TUTI JÖSSZ? DE UGYE SZÁMÍTHATOK RÁD!? 

Hehe... 

Ez jellemző rám. Keresztül húzom az emberek számításait még akaratlanul is. :D  :o 

De, boldog névnapot nekem... 

(az egoizmusom ma határtalan)

De köszönet Nekik! :* 

...túl sok a "ha". Az emberi agynak tized másodperc elég a döntésre... Sok mindent mégis tologatunk. Talán kényelmi szempontból, talán félünk, talán akadályokat kaptunk, talán... Sok a "talán" is. Képesek vagyunk komoly, felelősségteljes, határozott döntéseket hozni? Egyedül hozzuk őket, vagy befolyás? Ha befolyás, akkor lehet határozott és felelősségteljes egy döntés? Muszáj dönteni? Nekünk van szükségünk döntésre, vagy a környezetünk "jótékony" ráhatása van a döntés mivoltja mögött?

Mennyire függ a személyiségünk egy döntéstől? Mert minden mozdulattal írjuk a saját jövőnket, de sajátnak mondható-e ha a környezetünk ott van!? 

Önmagunkért kel(lene) döntenünk. Kizárni mindent az agyból. Mások arcát, mikor szembesülnek a lépésünkkel, az esetleges megjegyzéseket, a "jó tanácsokat". A más szemével látott, és érzelmeivel megélt "jó tanács" nem biztos, hogy nekünk jó. Ki tudja megmondani, hogy a Te fejedben mi van? Nem lát bele, nem él vele együtt, és nem érzi, amit Te. 

A gondolat már régóta ott van. Csábító. Groteszk módon. Napi szinten visszatér. És amikor ott állsz, hogy megteszed, mert ez a helyes...Neked. Nem másnak. Beugranak az arcok, a társadalmi kötelékek. Talán sajnáljuk is ezeket a kötelékeket. És lemondunk arról, hogy lépjünk. A gondolat gondolat marad. Néha visszatér. Csábít olykor. Te pedig nyomod lefele... mert "mások" miatt nem lehet, mert "tartozol másoknak" ennyivel. Kinek? Mivel? Miért?

Belenéztem. Megláttam. Nehéz volt úgy nézni, hogy a saját szememmel lássam...ne mások vélemény nyilvánítása alapján. Hátat fordítottam. Neki is, Nekem is. Mert megláttam azt, amit senki más rajtam kívül nem lát. Önmagamat. A tükörben. A zöld szemek rám meredtek. Az egész nem volt több 30 másodpercnél. Néztem magam a fürdőben, ahogy a fordított világ egybefonódik a valósággal. Akkor a tükörben villant valami. Valami, ami én vagyok és valami, ami tükör másik felén lehetnék. 

Egy pillanatra elgyengültem. Egy pillanatra át akartam lépni abba a világba. Ahhoz a lányhoz, aki ott áll és engem bámul. Lehetséges ez? Megtehetem? Miért ne? És akkor jöttek "mások"! A köztem és a tükör között lévő 30 cm immáron végtelen távolság lett. És a lány, akit a tükörben láttam, izzó, élettel teli szemekkel... Eltűnt. Gúnyosan rándult egyet az arca, mintha csak azt mondaná... "Gyenge vagy!" 

Hátat fordítottam...

neki is...

nekem is...

Merthogy a hölgyeknek jó esetben kétféle is van. Kb. 2 évvel ezelőttig bármilyen cikk, vagy bármi amiben ez volt... itt hagytam abba az olvasást. Mese – legyintéssel. 

Tulajdonképpen tévedtem nem is kicsit, de legalább nagyot, de ehhez meg kellett ismernem Eriket.

Amikor össze jöttünk minden további nélkül (persze csak, amikor szó esett ilyenről) közöltem Vele, hogy a hüvelyi orgazmus részemről egy anekdota, amit nők mesélnek más nőknek a bosszantás kedvéért, vagy azért, hogy Te, mint Nő kevesebbnek érezd magad. De miért tennének ilyet? Mert a Nők igenis irigyek, a nők számítók és állandóan egymás felé akarnak kerekedni... (Bocsánat, minden kedves hölgy ismerősömtől itt és kint a világban is, de a többség ilyen.)

Tehát ezt a témát hagyjuk. Mire nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy nekem sosem volt hüvelyi orgazmusom? Nem. De már nem is érdekel. - Itt követtem el hibát, a második mondatot nem kellett volna hozzá fűznöm. 

Erik rögtön felkapta a fejét és kérdezősködni kezdett. De miért nem, de miért így, de miért úgy, de ezt csináltam-e már, vagy azt, vagy emezt... Ha valamire rákattan az agya nem tud kifogyni a kérdésekből, alaposan körbe járja. Egészen addig néha, míg Téged az őrületbe kerget. :D Ebben az esetben nagyon jól tette, hogy kötötte az ebet a karóhoz. :)

Mire már teljesen össze zavart közöltem Vele, hogy nem kell félnie élvezem a szexet, csak hüvelyi orgazmusom nincs, ez elég sok nővel így van, ne akadjon fent rajta. A különbség talán az, hogy én nyíltan elmondom és nem fogom eljátszani aktus közben, hogy majd elájulok az élvezettől. Mert nem. 

De mi lehet a baj? - jött Tőle egy újabb kérdés.

Mivel eléggé idegesített már a dolog helyből rávágtam az őszinte választ. Az basszus, hogy én érzéketlen vagyok szerintem belülről. Hogy magyarázzam el egy pasinak? Mert, mi csajok szerintem értjük, ha egy másik nő ilyet mond nekünk, de egy pasinak, akinek sosem volt vaginája??? Közöltem Vele, hogy olyan érzés, mint amikor sokkolót nyomnak hozzád. Utána érzel bármit, de olyan érzéketlenül, mintha az idegek ellaposodtak volna egy időre... Áramütés utáni állapot, ennél jobban nem tudtam elmagyarázni. Boldog voltam, mert láttam, hogy elmereng a dolgon, de nem kérdezősködött többet.


Ez eléggé a kapcsolatunk elején volt. Teltek a hetek, a hónapok. És az Ő agyacskáját nem hagyta nyugodni. Sosem felejtem el az első leveleit, az első hónapokat. Addig nem értettem, ma már igen. Sosem fogyott ki a kérdésekből. Minden egyes szex, vagy szeánsz után oldalakat gépeltetett velem emailban velem, hogy mi volt jó, mi volt rossz, vagy mi volt közömbös nekem. És a találkozókon is sok volt a kérdés. Már már odáig fajult, hogy úgy voltam vele nyíltan rákérdezek, hogy nem biztos a saját szexualitásában? 

Jó Veled a szex, Uram. Akkor meg miért csinálod ezt? Persze nem tettem fel a kérdést, mert a végére már kezdtem kapisgálni, hogy valami más lehet a háttérben. :)

Egy idő után elfogytak a kérdések, legalábbis az ennyire aprólékos, részletezők...

Ekkor lendült Erik mozgásba. A fejébe vette, hogy nekem lesz hüvelyi orgazmusom. Persze ezt velem nem közölte, de egy idő után figyelmes lettem rá, hogy egyre több időt tölt el az izgatásommal és mindig variál. 

Hónapok teltek el ismételten. Mire nálam átszakadni látszott a gát. Petting közben folyton elkapott az érzés, hogy na most fogok bepisilni, ha tovább izgat. Sokáig ezt nem közöltem Vele, csak folyton leállítottam, hogy ezt ne csináld, mert nem jó érzés. Mire egyszer végre kiböktem, mert ugye ismét jöttek a kérdések és kezdtem kiakadni, hogy ha ezt csinálod olyan érzés önt el, hogy most pisilem össze magam.

AZ JÓ! - Eriknek sem kellett több. Jött a magyarázat, hogy engedjem el magam. Mert, ha már ilyen érzés támad rám... nah... akkor a megoldás szélén állunk. Csak engedjem el magam. Nekem persze, hogy nem ment. Férfiaknak nem tudom megmagyarázni, de az érzés tényleg olyan, mintha az utolsó pillanatban lennél... és még egy mozdulat, vagy még egy pillanat és bepisilsz. 

Szegénykém hónapokat görcsölt a dolgon. Míg a végén oda jutottunk, hogy szinte rám kiabálva közölte:

Husi, ha itt pisiled össze magad engem az sem érdekel, csak engedd már el magad, az Istenit. 

Nagyon nehezen ment. Mert Ő állította, hogy a hüvelyi orgazmus ilyen érzéssel kezdődik én pedig fejben eldöntöttem, hogy mit tudhat egy férfi a női orgazmusról??!! Ha nekem nem ment a 23 évem alatt, majd Neked, mi Apukám!!! Persze, hogyne... Andersen meghalt, mese nincs, Öcsém! Ne nekem akard megtanítani, hogy működik a testem. Még ha csaj lennél... talán... de így...

Már csak dacból is elengedtem magam. Maximum lepisilem, míg lent ténykedik... Ő mondta, hogy nem érdekli... Hát akkor tessék. Lehet a pisiben fürdeni...

Hát nem pisiltem be. De tény, hogy végig azt vinnyogtam, hogy: Ne csináld kérlek, hagyd abba, mert tényleg be fogok...

Iszonyatosan furcsa érzés volt. Éreztem, hogy mindenem felmelegszik belül, főleg a hüvelyem. Apró impulzusok indultak el a méhem környékén és én már csak arra lettem figyelmes, hogy érzem, hogy mindenem tocsog belülről, hogy van egy pont, amit ha megérint olyan, mintha... az egész testemre nyomást gyakorolna... csak hozzá ér és én csillagokat látok.  Már remegtem mindenhol hozzá ért a g – pontomhoz és a lábam úgy reszketett, mint akivel lefuttatták a maratont, de a gát átszakadt és én átéltem életem első hüvelyi orgazmusát. „Nem kis mennyiségű folyadék veszteséggel” - mindenki azt ért alatta, amit akar. :D

Miután észhez tértem és felül tudtam kerekedni az „önelégült vigyorán”. „Husi, mondtam, hogy nem fogsz bepisilni, én megmondtam.”

Teljes képzavar volt. Ezt most, hogyan és miért?! Én ezt eddig miért nem tudtam megcsinálni magamnak? Miért egy férfi kell, hogy megmutassa??? Nekem a saját testemen... Hát ez ciki... :)

Persze innentől jött az izgalmas része. Közölte, hogy a kérdések, amik néha idegesítettek ezért voltak. Meg akarta tudni, hogy mi esik igazán jól és mi nem. Mire, hogy reagálok... S bár Ő látja a reakciókat rajtam szex közben, de tudnia kellett tőlem is, hogy jól gondolja – e.

Ismét hosszú hónapok teltek el úgy, hogy csak petting alatt volt hüvelyi orgazmusom. Szex alatt nem. De vicces, hogy ezt is előre megmondta. Hála a magasságosnak Erik eléggé kísérletezős kedvű és türelmes is.

Hát így mutatta meg nekem egy férfi nő létemre, hogy mi fán terem az orgazmus. Örök hálám érte. :)

Köszönöm, Uram. :*